Közjegyzői okiratok a bírósági ítélkezés tükrében
1. oldal

Bevezetés
 
Közjegyzőként, helyettesként nap mint nap számos közjegyzői okiratba foglalt jogügylettel találkozunk. Ügyfeleink a törvényi előírások, vagy a kiváltandó joghatás okán fordulnak hozzánk, ugyanakkor ritkábban esik szó ügyleti típusú okirataink tényleges „utóéletéről”, vagyis azok gyakorlati felhasználásáról és érvényesüléséről. Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy a közjegyzői közreműködés igénye – a jogszabály által rendelt kötelező alakiság esetein kívül - az okiratainkhoz kapcsolódó teljes közokirati bizonyító erő és a közvetlen bírósági végrehajthatóság miatt merül fel. Ezen attribútumok növelik a jogbiztonságot, elősegítik a felek szerződéses akaratának érvényesülését.  
 
Egy adott jogviszony gyakorlati megvalósulása „normális” esetben akként történik, hogy a felek szerződésszerűen gyakorolják jogaikat és teljesítik a kötelezettségeiket. Azonban sajnos azt is kijelenthetjük, hogy a „normális” ügyek helyett mind többször találkozhatunk a nem szerződésszerű joggyakorlás, illetve a szerződésszegő teljesítés eseteivel. Meggyőződésem, hogy napjaink világszerte megjelenő pénzügyi és gazdasági válságának hatásait mindannyian tapasztalhatjuk a mindennapi munkánk során. A banki hitelpiacok befagyása a hitel- és ezekhez kapcsolódó biztosítéki jogviszonyok drasztikus csökkenését eredményezte. A pénzpiaci hitelezés folyamatának – a közjegyzői okiratok fent említett tulajdonágai miatt - kiemelten fontos szereplői a közjegyzők, így ezek a negatív tendenciák egy kis időeltolódással ugyan, de annál nagyobb intenzitással éreztetik magukat a mindennapi munkavégzésünk során. Mindezeken túlmenően a gazdasági forgalom hanyatlása, az állampolgárok pénzügyi helyzetének romlása hátrányosan befolyásolja az egyéb jogterületeken jelentkező ügyletek számát is. A fentiek alapján sajnálattal kell kijelentenünk, hogy az ügyleti okiratok drasztikus csökkenése számos közjegyzői iroda működőképességét veszélyezteti.
 
A hátrányos folyamatok elemzése persze egy külön újságcikk témaköréül szolgálhatná, ugyanakkor fontosnak tartom a pénzügyi és gazdasági tendenciák várható következményeit egy másik aspektusból is megvizsgálni. Kanyarodjunk vissza a jogviszonyok érvényesülésének kérdéséhez. Sajnálatos tapasztalat az is, hogy nem csak a jogügyletek száma csökken, hanem a már létrejött jogviszonyok relációjában is mind gyakoribb a nem-, vagy nem szerződésszerű teljesítés és joggyakorlás. Röviden összefoglalva azt mondhatjuk: Kevesebb az ügy, de a kevés ügy kapcsán is több a jogvita. Az előbbiek egyenes következménye pedig az, hogy amennyiben jogvitára kerül sor, úgy a felek előszeretettel vonják kétségbe a jogügyletben közreműködő személyek eljárásának jogszerűségét.
 
A fentiek előrebocsátása után nem véletlen a jelen írás témafelvetése sem. Biztos vagyok abban, hogy a közjegyzői okiratok érvényességével és jogszerűségével kapcsolatban meghozott ítéletek vizsgálata hasznos tanulsággal szolgálhat valamennyi kolléga számára. Az írásom célja elsődlegesen tehát az, hogy a bírósági ítélkezés tükrében elemezzem a közjegyzői okiratok gyakorlati megítélését és érvényesülését. A közjegyzői okirat „élete” sok esetben nem ér véget az ügyfelek aláírásával. Egyre inkább előtérbe kerülhet a preventív, előremutató gondolkodásmód az okirataink szerkesztése során. Fontosnak tartom tehát azt, hogy előre gondolkodjunk, illetve eleve úgy foglaljunk egy jogügyletet közjegyzői okiratba, hogy feltételezzük egy esetleges jogvita kialakulását, illetve az esetleges későbbi közvetlen bírósági végrehajtás szükségességét. Ez nem csupán egy hozzáadott értéket jelent a hozzánk forduló ügyfelek irányában, de egyúttal megelőzi a későbbi esetleges jogviták kialakulását is, nem is beszélve a közjegyző esetleges kártérítési felelősségének megállapításáról.
Az ilyen gondolkodásmód kialakulásának pedig elengedhetetlen előfeltétele a vonatkozó bírói gyakorlat megismerése. Úgy is mondhatnánk, hogy a puding próbája az evés, vagyis a közjegyzői okiratok jogszerűsége és érvényesülése valójában a bírói górcső alatt ismerhető meg igazán. Ha ennek megfelelően járunk el, valóban megvalósulhat az általunk végzett hatósági jogszolgáltató tevékenység jelmondata: Jog vita nélkül.         
 
Összefoglalásképpen megállapíthatjuk: A közjegyzői okiratszerkesztés részletesen szabályozott, szakértelmet és elővigyázatosságot igénylő folyamat. A Közjegyzői Törvény szigorú előírásai szerint nem tekinthető közokiratnak az olyan okirat, amelyet a közjegyző a törvényben kötelezettségek megsértésével vagy elmulasztásával készített. Látni fogjuk, hogy a bírói ítélkezés sok esetben éppen olyan következetes, mint a közjegyzők eljárását szabályozó törvényhely. 
 
Az ügyleti és a ténytanústó okiratok elhatárolása: aláírás hitelesítés vagy közjegyzői okiratba foglalt szerződés?
 
BH2000.446
 
A Közjegyzői Törvényben előírt alakszerűségek megtartásával elkészített okiratokat az ügyleti okiratok és a ténytanúsító okiratok (közjegyzői tanúsítványok) csoportjaira oszthatjuk. A megkülönböztetés nagyon fontos, hiszen az alábbiakban elemzett ítéletekből látni fogjuk, hogy számtalan probléma adódik a közjegyzői aláírás hitelesítés és a közokiratba foglalt szerződések elhatárolása kapcsán. Mindenképpen fontos megjegyeznünk azt a sajnálatos tényt, hogy az ingatlan-nyi1vántartásról szóló korábbi jogszabály a 90-es évek közepén azt a sokat vitatott alaki rendelkezést tartalmazta, hogy a bejegyzés alapjául szolgáló, ingatlan átruházásokra vonatkozó szerződéseken a szerződő felek névaláírását közjegyző is hitelesíthette. Meg kívánom jegyezni, hogy ebből a rendelkezésből rengeteg jogvita keletkezett, tulajdonképpen részben ennek köszönhető, hogy a lakásmaffiával kapcsolatos tevékenységek virágzásnak indultak. Az idézett jogszabály alapul vételével a Földhivatalok az öröklési jog, valamint az elidegenítési- és terhelési tilalom bejegyzésének alapjául előírták, hogy az ügyfelek az öröklési szerződések vonatkozásában is közjegyzővel hitelesítsék a névaláírásukat. Sok esetben ugyanakkor az ügyfelek ezeket az öröklési szerződéseket a névaláírás hitelesítése mellett tanúk aláírásával nem látták el. Az említett ügyek kapcsán sajnos több közjegyző ellen indított kártérítési per is indult.
 
A Legfelsőbb Bíróság a BH 2000. 446 számú ítéletében megállapította: Az öröklési szerződésen a fél aláírásának közjegyzői hitelesítése (a tanúsítvány) nem teszi a szerződést közokiratba foglalttá, ezért a szerződés tanúk aláírása nélkül érvénytelen.
 
Az ügyben megfogalmazott tényállás szerint az örökhagyó – akinek törvényes örököse egyébként egyetlen gyermeke volt – öröklési szerződést kötött egy másik személlyel, akit általános örökösévé nevezett. Az öröklési szerződés kézírással készült, azt a szerződő felek a szerződéshez fűzött közjegyzői tanúsítvány szerint a közjegyző előtt saját kezűleg írták alá. Az örökhagyó halálát követően a hagyatéki eljárásban az eljárt közjegyző az örökhagyó hagyatékát ideiglenes hatállyal az örökhagyó törvényes örökösének adta át, és a szerződéses örökös csatolt öröklési szerződéséről megállapította, hogy annak nincsenek meg a törvényben meghatározott alaki kellékei, mert azt a szerződő feleken kívül két tanú nem írta alá, és a tanúk aláírásának hiányát a közjegyzői tanúsítvány nem pótolja. Az öröklési szerződés érvényességét állító szerződéses örököst pedig igénye peres úton való érvényesítésére hívta fel. A végzés ellen a szerződéses örökös fellebbezett.
 
A másodfokú bíróság az eljárt közjegyző végzését helybenhagyta. Végzése indokolásában rámutatott, hogy az öröklési szerződésre a Polgári Törvénykönyv által előírt, az írásbeli magánvégrendeletre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni. A tanúk aláírásának hiányát pedig a közjegyzői tanúsítvány nem helyettesíti. Az alakiságokat a Ptk. szabályai határozzák meg, és közömbös, hogy az eljárási jogi rendelkezések szerint az okirat teljes bizonyító erejű magánokiratnak minősül-e. A jogerős végzés ellen a szerződéses örökös felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő. A végzés megváltoztatását, a hagyatéknak az öröklési szerződés alapján a részére való átadását kérte. Felülvizsgálati kérelme szerint az eljárt közjegyző és a másodfokú bíróság a hagyaték átadása során a törvényt tévesen értelmezte, és azt megsértve adta át. Álláspontja szerint az öröklési szerződés alaki hibában nem szenved, és a hagyatékot végleges hatállyal a szerződéses örökösnek kellett volna átadni. Hivatkozott a Polgári Törvénykönyvben foglalt törvényi szabályozásra, mely szerint az öröklési szerződés érvényességére az írásbeli végrendeletre vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni. Utalt a Közjegyzői Törvényben foglalt rendelkezésekre is, álláspontja szerint a közjegyzői tanúsítvány az aláírások hitelesítéséről szóló közokirat. A szerződést a tanúsítvány közokirattá tette, ezért a tanúk aláírására nem volt szükség. A szerződéses örökös kifejtette továbbá, hogy az öröklési szerződés a Pp. szerint teljes bizonyító erejű magánokirat, ami a szerinti írásbeli magánvégrendelet érvényességi kellékeinek megfelelt.
 
A Legfelsőbb Bíróság ítélete szerint a felülvizsgálati kérelem nem alapos. A felülvizsgálati kérelem érdemét illetően a felülvizsgálati kérelem azzal érvel, hogy a közjegyzői tanúsítvány közokirat, ennélfogva az öröklési szerződés is olyan közjegyzői okiratnak tekintendő, amelyhez tanúk aláírása már nem szükséges. Ez az érvelés azonban téves. Közokiratnak tekintendő a közjegyző által a törvényben írt alakszerűségek megtartásával elkészített közjegyzői okirat és a közjegyzői tanúsítvány. Lényeges különbség azonban közöttük, hogy a közjegyzői okirati forma azoknak a jogügyleteknek és jognyilatkozatoknak az írásba foglalására szolgál, melyekhez különleges bizonyító erőt kívánnak fűzni, a tanúsítvánnyal a közjegyző olyan tényeket rögzít, amelyek általában nem lehetnek közjegyzői okirat tárgyai. A közjegyzői okirat tehát közokiratba foglalt szerződés, a tanúsítvány a közjegyzői megállapítások rögzítése. A közjegyzői okiratot a felek aláírják, annak tartalmát a felek alakítják ki. Ezzel szemben a tanúsítvány tartalmára a félnek befolyása nincs. A közjegyzői okirat a közjegyzői törvényben meghatározott kötelező előírások és alakiságok betartásával készül, míg a tanúsítványok kiállítása jegyzőkönyv vagy záradék formájában történik. Míg tények közjegyzői okirati formában is érvényesen rögzíthetők, a közjegyzői tanúsítvány a közjegyzői okirati formát nem pótolhatja. Mindezekből következően az ügyben csatolt öröklési szerződésről is azt lehet megállapítani, hogy az nem a közjegyzői törvényben meghatározott alakiságok megtartásával készült, a Ktv. 136. §-ának megfelelő közjegyzői okiratnak nem, csupán magánokiratnak tekinthető. A közjegyzői tanúsítvány pedig csak a szerződő felek részéről történt aláírásnak a valódiságát, mint tényt tanúsítja. Mivel tanúk aláírása hiányzik, ezért jogszabálysértés nélkül állapította meg a jogerős határozat a Polgári Törvénykönyvben írt alaki kellék hiányát. Ebből következően helyesen történt - az öröklési vitára figyelemmel - a hagyaték ideiglenes átadása a törvényes örökös részére. A fentieknek megfelelően a Legfelsőbb Bíróság a jogerős végzést alapján hatályában fenntartotta.
 
Az előbbiekben részletezett ítéletnek egy fontos tanulsága van: A közjegyző által kiállított ténytanúsító okiratoknak – aláírás hitelesítéseknek – komoly, akár peres eljáráshoz vezető következményei lehetnek. Még akkor is így van ez, ha a Ktv. 136. § (2) bekezdése immár kifejezetten is kimondja:
 
A tanúsítvány kiállítása esetén a törvénynek a közjegyzői okiratokra vonatkozó általános szabályait kell megfelelően alkalmazni azzal, hogy a közjegyző felelőssége a tanúsítvány, mint közokirat alakiságának megtartásáért és a tanúsítvány tartalmi valódiságáért áll fenn. Vagyis a közjegyző nem felelhet egy olyan magánokirat tartalmáért, vagy alakiságaiért, amelyen az azt aláíró személyek aláírását hitelesíti. Annál is inkább így van ez, mert a közjegyző az ügyfelei részére - az aláírási címpéldány tervezetének kivételével – a törvény szigorú tiltásának megfelelően nem is készíthet magánokiratot.
 
Ugyanakkor az ügyfeleink teljes körű szóbeli kioktatása mellett is örök igazságként szolgálhat az ősi latin mondás, miszerint a szó elszáll, az írás megmarad. Vagyis az esetleges félreértések és későbbi jogviták elkerülése végett bizonyos esetekben indokolt lehet az aláírás hitelesítési záradékba foglaltan, írásban is kioktatni az ügyfeleket a ténytanúsítás jogkövetkezményeiről, például az alábbiak szerint:
 
„Az Ügyfél tudomásul vette a közjegyző (helyettes) kioktatását arról, hogy a magánokiraton történő névaláírás hitelesítés nem azonos a közjegyzői okiratba foglalt szerződéssel (nyilatkozattal, meghatalmazással, stb.). A közjegyző (helyettes) a névaláírás hitelesítés során kizárólag azt tanúsítja, hogy az Ügyfél előtte írta alá a magánokiratot. A magánokirat tartalmát a közjegyző (helyettes) nem vizsgálja, annak tartalmáért felelősséget nem vállal. Az Ügyfél a közjegyző (helyettes) kioktatása ismeretében is kifejezetten kérte a névaláírás hitelesítés elkészítését.”
 
A közjegyzői okiratok alakisága, tartalma, az okiratszerkesztés folyamata
 
BDT 1999.11
 
Az ítélet két fontos szempontból is foglalkozik a közjegyzői okiratokkal: Vizsgálja az ügyfél látásképességének jelentőségét a közjegyzői okiratba foglalt szerződések érvénytelensége kapcsán, illetve elemzi a teljes bizonyító erejű magánokirat és a közokirat alaki kellékeit.
 
Az ügyben a felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy az alperes és az időközben elhunyt másik szerződő fél között életjáradéki szerződés a Ptk. 200. § (2) bekezdése – azaz a semmisség - alapján érvénytelen. Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Az ítélet indoklásában kifejtette, hogy az írásban létrejött életjáradéki szerződés megfelel az egyszerű magánokirat kritériumainak. Pergazdaságossági szempontból mellőzte a bizonyítás lefolytatását arra nézve, hogy az elhunyt szerződő fél a szerződéskötés idején olvasásra képes állapotban volt-e. Abban az esetben ugyanis, ha a néhai a közjegyzői okirat készítésének idején nem volt képes olvasni, az okirat nem tekinthető közokiratnak, mert a közjegyző nem alkalmazott a Közjegyzői Törvény előírása szerint két okirati tanút. A közjegyző azonban az okiraton a szerződő felek aláírását aláírásával hitelesítette, így a szerződést tartalmazó okirat megfelel a teljes bizonyító erejű magánokirat követelményeinek. Az ítélet ellen a felperes fellebbezett, kérte annak kereseti kérelme szerinti megváltoztatását. Fenntartotta azt a korábbi állítását, hogy a néhai a szerződés készítésének idején olvasásra képtelen állapotban volt, ezért sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság az általa kért bizonyítás lefolytatását nem találta szükségesnek. Álláspontja szerint az okirat nem felel meg a közokirat alakszerűségeinek, de nem minősül teljes bizonyító erejű magánokiratnak sem. Az alperes ellenkérelme az ítélet helybenhagyására irányult.
 
A másodfokú bíróság a felperesi fellebbezést alaposnak találta. A másodfokú bíróság további bizonyítást foganatosított. Ennek alapján a tényállást azzal egészítette ki, hogy a néhai két hónappal a szerződés megkötését megelőzően közvégrendeletet tett, amely tartalmazza a néhainak azon nyilatkozatát, hogy látása oly mértékben megromlott, ami az olvasásra képtelenné teszi. A végrendeletet szerkesztő közjegyző ezt olvasási próba alapján is megállapította. A néhai kezelőorvosainak vallomása alapján az volt megállapítható, hogy a néhai szemfenék-meszesedése miatt nem volt képes olvasni. Állapotán kizárólag egy eredményes szemlencseműtét javíthatott volna, a műtétre azonban nem került sor. A közvégrendelet és az életjáradéki szerződés elkészítése között eltelt két hónap alatt kizárható, hogy a szemfenék-meszesedésben szenvedő néhai látása megjavult, ezért a másodfokú bíróság tényként állapította meg, hogy a néhai az életjáradéki szerződés elkészítésének idején gyakorlatilag olvasásra képtelen állapotban volt.
 
Az olvasásra képtelen állapotra figyelemmel az életjáradéki szerződés érvényességéhez a Ptk. 218. § (2) bekezdése szerint közokirati vagy teljes bizonyító erejű magánokirati forma volt szükséges. Az okiratot szerkesztő közjegyzőnek a Közjegyzői Törvény alapján két ügyleti tanút kellett volna alkalmazni. Mivel a közjegyző megszegte a Közjegyzői Törvényben foglalt rendelkezéseket, az okirat nem minősül közokiratnak. A bíróság szerint helytálló volt a felperes fellebbezése a vonatkozásban is, hogy nem felel meg a szerződés a teljes bizonyító erejű magánokirat feltételeinek sem. A szerződést ugyanis a néhai nem maga készítette, és a szerződésen nem alkalmaztak az aláírást igazoló tanúkat, az aláírása pedig sem bíróilag, sem közjegyzőileg nem nyert hitelesítést. Tény, hogy az okiratot a közjegyző aláírta és hivatali pecsétjével ellátta. A közjegyző azonban a szerződést közokiratként szerkesztette, a Közjegyzői Törvény értelmében a közjegyzői okiratnak tartalmaznia kell - egyebek mellett - a közjegyző aláírását és a bélyegző lenyomatát. A Közjegyzői Törvény értelmében a közjegyzőnek névaláírás tanúsításakor a tanúsítványt záradék formájában kell kiállítania, amelynek a törvényben megjelölt adatokat tartalmaznia kell. Az életjáradéki szerződés tanúsítványt nem foglal magában, ezért az okirat nem teljes bizonyító erejű. A másodfokú bíróság mindezeket mérlegelve megállapította, hogy az életjáradéki szerződés a Ptk. 200. § (2) bekezdése értelmében semmis, ennek a jogkövetkezménye pedig az érvénytelenség, ezért a felperes keresetét alaposnak ítélte, és az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta.
 
BDT 2008.1820
 
A tárgyalt ügy a végrendeletek érvényességének vonatkozásában tartalmaz fontos megállapításokat. A bíróság az adott eset kapcsán akként rendelkezett, hogy végrendelet készítésénél közreműködő személynek minősül, aki a végrendelet megfogalmazásában, és ezáltal tartalmának kialakításában részt vett. Ugyanígy közreműködő személynek minősül az is, aki a végrendelet szerkesztésében, leírásában vesz részt, függetlenül attól, hogy a végrendelet tartalma kialakításában volt-e szerepe. A végrendeleti közreműködő élettársa, mint hozzátartozó javára szóló végrendeleti juttatás érvénytelen, amennyiben a végrendeletnek ezt a részét az örökhagyó nem saját kezűleg írta, illetve saját kezű aláírásával nem látta el, akkor is, ha tartalma egyebekben az örökhagyó akaratával egyező.
 
A fentieken túlmenően az ügyben eljárt Szegedi Ítélőtábla a közjegyzői eljárás szempontjából is további lényeges megállapításokat tett: Ha a végrendelet letétbe helyezése során közjegyzőhelyettes jár el, az erről készült jegyzőkönyvet a közjegyző ellenjegyzésével kell ellátni. Ennek hiányában a közjegyzőnél letett írásbeli magánvégrendelet érvénytelen.
 
Az Ítélőtábla ítéletének indokolása szerint, a Ptk. 629. § (1) bekezdés c) pontja szerinti írásbeli magánvégrendelet érvényességének a feltétele, hogy azt a végrendelkező aláírja, és végrendeletként feltüntetve személyesen akár nyílt, akár zárt iratként a közjegyzőnél letétbe helyezi. A letétbe helyezésnél a Közjegyzői Törvény rendelkezéseit kell irányadónak tekinteni. Itt utalt az Ítélőtábla arra, hogy a felperes az alapügyben hozott ítélet elleni fellebbezésében már hivatkozott a letétbe helyezésről készült jegyzőkönyv formai hibái miatti érvénytelenségre, az ott megjelölt okok azonban, ahogyan azt az ítélőtábla akkor kifejtette, a végrendelet érvényességét nem érintették. A megismételt eljárásban felhozott indok azonban megalapozott. A közjegyzőnél letett írásbeli magánvégrendelet letétbe helyezésével kapcsolatos eljárási szabályokat a Közjegyzői Törvény 134. §-a szabályozza, nem pedig ahogyan arra az alperes a fellebbezési ellenkérelmében hivatkozott, a 158. és 159. §-ban írtak, ezek az okiratok megőrzésére vonatkozóan tartalmaznak rendelkezéseket. A Közjegyzői törvény 134. § (1) bekezdése kimondja, hogy a végrendelkező a végrendeletét nyíltan, vagy borítékba zárva letétbe helyezi a közjegyzőnél azzal a kijelentéssel, hogy az okirat a végrendeletét tartalmazza. A letétbe helyezésnél jegyzőkönyvet kell készíteni. Az átvett végrendeletet a jegyzőkönyvhöz kell fűzni. A letétbe helyezésről készült jegyzőkönyv, mint a közjegyző által készített okirat a Közjegyzői törvény 111. § (1) bekezdése szerinti közjegyzői okirat.
 
A Közjegyzői törvény 29. § (2) bekezdése szerint a közjegyzőhelyettes a közjegyző utasítására és felelőssége mellett önállóan intézhet közjegyzői ügyeket; az általa készített közjegyzői okirat érvényességéhez, közjegyzői okiratról kiadmány vagy másolat kiadásához a közjegyző ellenjegyzése szükséges. A perbeli esetben a letétbe helyezés kapcsán közjegyzőhelyettes járt el, az erről készült jegyzőkönyvről azonban hiányzik a közjegyző ellenjegyzése, ezért az, mint közjegyzői okirat érvénytelen, és ennek alapján a perbeli végrendelet, mint közjegyzőnél letett írásbeli magánvégrendelet érvénytelen.
 
Ugyanakkor nem felel meg a Ptk. 629. § (1) bekezdés b) pontjában szabályozott úgynevezett allográf írásbeli magánvégrendelet érvényességi kellékeinek sem, hiszen a perben az már a korábbiakban megállapítást nyert, hogy hiányzik a két tanú együttes jelenléte az örökhagyó aláírásakor. Mindezekre tekintettel az Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a perbeli végrendelet érvénytelenségét megállapította.
 
Az ítélet szintén nagyon tanulságosnak tűnik. Ugyanakkor személy szerint annyit szeretnék hozzáfűzni az esethez, hogy a Közjegyzői Törvény 29. § (2) bekezdése 2007. augusztus 1. napi hatállyal megváltozott. Vitatkoznék azzal a megállapítással, miszerint a végrendelet letét - mint jegyzőkönyv – ügyleti okirat lenne. Amennyiben pedig jegyzőkönyvi tanúsítványként értékeljük, úgy abban az esetben éppen a fentiek szerint módosított Ktv. 29. (2) bekezdése szerint nem kell azt az alkalmazó közjegyzőnek ellenjegyeznie. A Közjegyzői Törvény indoklása is erre utal, miszerint a tanúsítványok tartalma - a tanúsítványban szereplő cselekmények leírása - nem az ügyfelek akaratától, hanem a közjegyző személyes tapasztalásától függ. A módosító törvény ezért pontosította akként a Ktv-t., hogy a jövőben a közjegyzőhelyettes által készített tanúsítvány érvényességéhez nem szükséges közjegyzői ellenjegyzés, mivel a tanúsítvány esetén közjegyzőhelyettes jelenlétében lezajlott tények kerülnek rögzítésre, vagyis a közhiteles személy közreműködésével egy adott esemény vagy egy adott tény kerül megörökítésre. Mindenesetre véleményem szerint a praktikus és biztos megoldás az, ha a helyettes által letétbe vett végintézkedésre vonatkozó jegyzőkönyvet a közjegyző mégis ellenjegyzi, hisz ez esetben a „többen benne van a kevesebb is”. Nem is beszélve arról, hogy ez felel meg a Szegedi Ítélőtábla álláspontjának.
 
BH 1997.230
 
Az előbbi ítélet nyomdokain haladva a következő eset is a közjegyzői letétbe helyezett végrendeletekkel foglalkozik. A tárgyalt ügyben a Legfelsőbb Bíróság megállapította: A közjegyzői letétbe helyezett írásbeli magánvégrendelet nem válik a közjegyző által felvett jegyzőkönyv „szerves részéve”, és nem „minősül át” közokirattá.
 
Az ítélet indokolása szerint a Ptk. 629. §-a (1) bekezdésének c) pontja szerint az írásbeli magánvégrendelet érvényes, ha annak végrendeleti minősége, keltének helye és ideje magából az okiratból kitűnik, továbbá ha a végrendelkező azt aláírja, és akár nyílt, akár zárt iratként a közjegyzőnél - végrendeletként feltüntetve - személyesen letétbe helyezi. Ebből a rendelkezésből egyértelmű, hogy a közjegyzőnél letett végrendelet az írásbeli magánvégrendelet egyik formája; ez az írásbeli magánvégrendelet akkor érvényes, ha azt az örökhagyó aláírta, és végrendeletként feltüntetve, akár nyílt, akár zárt iratként a közjegyzőnél letétbe helyezi. Ebből következik, hogy a letétbe helyezés csak a más által írt végrendelet tanúkkal való aláírásának elmaradását pótolja, más alaki hibát azonban nem orvosol. A Legfelsőbb Bíróság ítélete szerint tehát a közjegyzői letétbe helyezett írásbeli magánvégrendelet tehát nem válik a közjegyző által felvett jegyzőkönyv „szerves részévé”, és nem „minősül át” közokirattá.
 
A Legfelsőbb Bíróság szerint helytálló volt továbbá a korábban eljárt bíróságok álláspontja, amikor a végrendeletként letétbe helyezett öröklési szerződést magánokiratnak tekintették, és ennek megfelelően bírálták el. Minthogy pedig a korábbi perben meghozott jogerős ítélettel a bíróság megállapította, hogy az öröklési szerződésen levő örökhagyói névaláírás nem az örökhagyótól származik, az mint végrendelet érvénytelen, és érvénytelenségét sem az okiratra utóbb vezetett, az elidegenítési és terhelési tilalom bejegyzését megengedő nyilatkozat, sem a közjegyző által felvett jegyzőkönyv aláírása nem orvosolja. Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
 
Meggyőződésem, hogy a fentihez hasonló esetek, vagyis a későbbi esetleges jogviták megelőzhetők azzal, ha a végintézkedések letétbe vételét megelőzően azokat alaki és tartalmi szempontból is megvizsgáljuk. Természetesen nem kizárt az sem, hogy a letevő ragaszkodik ahhoz, miszerint zárt borítékban helyezze közjegyzői letétbe a végintézkedését. Ugyanakkor álláspontom szerint az ügyfelek nem tiltakoznak az ellen - sőt az esetek túlnyomó többségében kifejezetten kérik -, hogy a közjegyző, mint „szakember” vizsgálja meg a letétbe helyezni kívánt végintézkedést. Azt pedig már tényleg csak zárójelben szeretném megjegyezni, hogy véleményem szerint a saját kezűleg írt és aláírt – megfelelő alaki és tartalmi kellékekkel rendelkező - holográf végrendelet alkalmas a leginkább arra, hogy kifejtse az örökhagyó által szándékolt joghatásokat. 
 
BH 1999.366
 
Az okiratot készítő közjegyző első, és egyik legfontosabb kötelezettsége, hogy mindenekelőtt meggyőződjön az ügyfél ügyleti képességéről és jogosultságáról, továbbá valódi szándékáról. A gyakorlatban ez a követelmény sok esetben igen nehéz, és persze általában „azonnal” eldöntendő kérdés elé állítja az eljáró közjegyzőt. A szóban forgó ítélet egy tartási szerződés érvénytelenségének a megállapítása - és jogkövetkezményei alkalmazása - iránt indított perben született. Az ítéletben a Legfelsőbb Bíróság - a közjegyzői okiratkészítés eljárását alapul véve - a tartási szerződéssel kapcsolatban állított érvénytelenségi okok vizsgálatánál irányadó körülményekkel foglalkozott.
 
A perbeli felperes néhai eltartottnak a testvére, egyúttal a törvényes öröklés rendje szerinti örököse, az alperesek pedig az eltartott szomszédjai voltak. A felperes évente két-három alkalommal látogatta meg testvérét. Az eltartott nyugdíjjal rendelkezett, hosszú ideig önmagáról gondoskodott, tartásra és gondozásra nem szorult. A későbbiek során az eltartott tüdőgyulladást kapott, melyből felgyógyult, majd ezt követően érsebészeti problémával került kórházba. A kórházból való hazatérése után már ágyban fekvő beteg volt, ügyeit a részére korábban is segítséget nyújtó alperesek intézték, ők várták haza a kórházból, majd az alperesek gondozták, ápolták és teljes körű ellátást nyújtottak a részére. Az eltartott ezután az alperesekkel tartási szerződést kívánt kötni. A helyi polgármesteri hivatal tanácsára a tartási szerződés elkészítése érdekében őt egy ügyvéd a titkárnőjével felkereste, az eltartottal elbeszélgetett, ennek alapján meggyőződött arról, hogy az eltartott szellemi állapota megfelelő. Kioktatta őt a tartási szerződés lényegéről, majd a szerződés írásba foglalása után észlelte, hogy az eltartott aláírása olvashatatlan, ezért annak elkészítését nem vállalta, közölte, hogy a szerződés elkészítéséhez közjegyző közreműködése szükséges. Ezt követően az ügyben eljáró közjegyző kereste fel az eltartottat a lakásán, aki szintén azt állapította meg, hogy az eltartott tudata tiszta, de látásromlása miatt nevének aláírására és olvasására képtelen, ezért a tartási szerződést írásba foglalása után az eltartott előtt felolvasta, majd az eltartott kinyilvánított egyetértése után a közjegyző azt - az eltartott aláírását pótolván - két tanú jelenlétében aláírta.
 
A tartási szerződés tartalma szerint az alperesek vállalták, hogy az eltartottat élete végéig élelmezik, ápolják, gyógykezeltetik, ruházatát és lakását tisztán tartják, végül illően eltemettetik. Ezzel szemben az eltartott rájuk ruházta a tulajdonában álló házas ingatlant, mezőgazdasági ingatlanát, értékpapírjait és ingóságait. Röviddel ezután az eltartott meghalt.
 
A Legfelsőbb Bíróság az ügyben hozott ítéletében megállapította, hogy a Ptk. a tartási szerződés érvényességét írásbeli alakhoz köti. Az ügyben eljárt másodfokú bíróság helyesen mutatott rá arra, hogy a közjegyzői okirat minden más alapszerűséget pótol, a közjegyző által a törvény által megszabott alakban készített és aláírt szerződés érvényessége pedig a Közjegyzői törvény 117. §-ának (3) bekezdésére hivatkozással azért nem támadható, mert az eltartott az aggálytalan tanúvallomások szerint, de az iratokhoz csatolt és az eltartott által korábban aláírt nyugdíjszelvényből is megállapíthatóan a szerződés megkötésekor a nevének olvasható aláírására nem volt képes. Az ítélet indokolása egyben kimondta, hogy a tartási szerződés az eltartott haláláig, tehát határozatlan időtartamra kötött szerződés, melynek egyik alapvető eleme a kockázatvállalás, ezért a szolgáltatás és ellenszolgáltatás értéke közti aránytalanság utóbb nem eredményezheti a szerződésnek a Ptk. 201. §-ának (1) bekezdése szerinti érvénytelenségét. A Ptk. 202. §-a szerinti uzsorás szerződés a feltűnően értékaránytalan szerződés minősített esete, mely többlettényállásként feltételezi, hogy az előny kikötése a másik fél helyzetének kihasználásával történt. Mivel a tartási szerződés esetében - annak szerencse jellege folytán - önmagában a feltűnő értékaránytalanság sem eredményez érvénytelenséget, a felperes által hivatkozott uzsora semmisségi okként való megállapítása szóba sem jöhet. A Ptk. 200. §-ának (2) bekezdése értelmében semmis a szerződés akkor is, ha nyilvánvalóan a jó erkölcsbe ütközik. Az erre hivatkozó felülvizsgálati kérelem az első és másodfokú bíróság ítéletének részletes indokolása szerint minden alapot nélkülöz. Az orvos szakértői vélemény szerint az alperesek az eltartott betegségéből, illetve betegségi állapotából nem tudhattak arról, hogy az eltartott halála rövidesen bekövetkezik. A tartási szerződés nem teljesítése vagy nem megfelelő teljesítése nem eredményezheti a szerződés érvénytelenségének utólagos megállapítását, csupán arra ad alapot, hogy a tartási szolgáltatások jogosultja a szerződés megszüntetését kérje.
Ez a jog azonban csak a tartási szerződés jogosultját illeti meg; ha életében a szerződés megszüntetése iránt pert nem indított, halála után más személy ilyen per megindítására nem jogosult. (BH1996. 641.) A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta, vagyis a tartási szerződés érvényesnek bizonyult.  
 
1-H-PJ-2007-614.
 
A következő ügy egy szintén vitatott, közjegyző által helyszínen készített, közjegyzői okiratba foglalt végrendelet megítélésével kapcsolatos. A perben már a Fővárosi Bíróság, valamint a Fővárosi Ítélőtábla is meghozta az ítéletét, így a határozatokat egymás után fogom elemezni. Az adott perben az okiratot szerkesztő közjegyző, mint alperes szerepelt, aki ellen a felperesek kártérítési pert indítottak. Az ügy kapcsán látni fogjuk, hogy a különböző vonatkozásban és fokon eljáró bíróságok – ugyanazon tényállás alapján – sok esetben alapjaiban eltérő ítéleteket hoznak.
 
A bíróság által megállapított tényállás szerint a felperesek és a néhai örökhagyó évtizedek óta ismerték egymást, köztük szinte napi találkozásokra kiterjedő kapcsolat állt fenn. Ennek keretében kölcsönösen segítették egymást, így a lakásukhoz kulccsal rendelkező néhai vigyázott a felperesek négy gyermekére és a család számára megfőzte az ebédet.
 
Amikor pedig az örökhagyó szorult támogatásra azt felperesektől kapta meg, a néhai első rendű felperessel egyidős egyetlen fiúgyermeke ugyanis korábban külföldre távozott, majd az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le. A betegeskedő örökhagyót gyógykezeltetésében az első rendű felperes támogatta. Miután a későbbiek során kiderült, hogy a néhai rákos beteg, kórházi ellátásának ideje alatt, azt követően pedig otthonukban a felperesek gondoskodtak róla akként, hogy minden este hazavitték az örökhagyót saját lakásába. Egy év múlva az örökhagyó egészségi állapota olyan mértékben megromlott, hogy felperesek úgy döntöttek ápolását állandó jelleggel a lakásukban folytatják. A néhainak az volt a szándéka, hogy hagyatékát a felperesek kapják meg, ennek érdekében ügyvéd közreműködésével a felperesekkel tartási szerződést kívánt kötni. Az elkészült szerződést azonban csak olyan olvashatatlan és beazonosításra nem alkalmas kézírással tudta ellátni, amelyet a szerződést szerkesztő ügyvéd nem tartott megfelelőnek. Így merült fel annak lehetősége, hogy a néhai akaratának kivitelezésében közjegyző vegyen részt. Az alperes közjegyző - már tudva arról, hogy az ügyvéd által készített szerződés aláírása nem volt megfelelő - a felperesek lakásában tartózkodó örökhagyót azzal kereste fel, hogy öröklési szerződést fog kötni. Előzetesen annyit kért, hogy a néhai szerződéskötési képességének tanúsítására szolgálóan felperesek orvosi igazolást szerezzenek be. Az ágyban fekvő néhait a háziorvos vizsgálta meg, melynek eredményeként az örökhagyó egészségi állapotára szólóan a következőket rögzítette:
 
„Háziorvosi igazolás! Nevezett beteg a házaspár gondozása alatt áll, állandó ápolásra szorul. Jelenleg a beteg a mai napon kontaktusképes, személyes adatait tudja közölni, pszichésen egy keveset meglassult, térben és időben orientált. Ezen igazolás közjegyzői okirathoz való csatolás miatt lett kiállítva”
 
A mintegy fél óráig tartó vizsgálat után az örökhagyó elfáradt. Fáradtsága és egészségi állapota miatt, amikor a közjegyző a szerződéses kikötések tartalmát szerette volna tisztázni, a néhai el-elbóbiskolt, a feltett kérdésekre nehezen tudott válaszolni. Közben meg is kellett itatni, a poharat azonban megtartani nem tudta. Miután a néhai egészségi állapota folytán nem volt olyan állapotban, hogy a szerződésben rögzítendő elvárásait előadja, a közjegyző úgy döntött, dolga végezetlenül távozik.
 
Ezt látva az örökhagyó elhaló hangon kérlelte ne menjen el és megismételte azt a szándékát, hogy azt szeretné, hogy a felperesek örököljék hagyatékát. Ezek után az alperes a Közjegyzői Törvényben biztosított lehetőséggel élve két tanú jelenlétében leírta az örökhagyó soronként egyeztetett akaratát, majd felolvasás után a végrendeletet a néhai helyett aláírta. Az örökhagyó közel egy hónap múlva elhunyt. A hagyatéki ügyet intéző közjegyző az örökhagyó lakásából, valamint az itt lévő érték nélküli ingóságokból álló hagyatékot hagyatékátadó végzésében ideiglenes hatállyal - végrendeleti öröklés jogcímén - a felpereseknek adta át. Az örökhagyó gyermeke azonban a végrendelet érvénytelenségének megállapítása érdekében a jelen per felpereseivel – vagyis az érvénytelenségre vonatkozó ügy alperesivel - szemben pert indított. Az első fokú bíróság ítéletében megállapította, hogy a néhai közokiratba foglalt végrendelete a peres felek viszonylatában érvénytelen, mert a Ktv. 117. § (3) bekezdésében rögzített - örökhagyó aláírásra képtelen állapotát előíró - feltétel bizonyított módon nem áll fenn. Az első fokú bíróság ítéletének indokolása szerint ugyanis a néhai aláírásra használt keze nem volt béna, a végrendelet kelte előtti két hétben, illetve azt követő három hétben okiratot írt alá, továbbá kezelőorvosa szerint is aláírásra képes állapotban volt. Megjegyezte egyben, hogy alperes kísérletet sem tett annak tisztázásra, a néhai valóban aláírásra képtelen állapotban van-e. A jelen per felpereseinek – vagyis az érvénytelenségre vonatkozó ügy alpereseinek - fellebbezése folytán a Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság döntését a fellebbezett keretben helybenhagyta.
 
Döntése indokolásában a végrendelet érvénytelenségének megállapítása iránt indított perben a másodfokú bíróság kifejtette, a kezelőorvos nem adott olyan tartalmú tájékoztatást, mely szerint a néhai orvosi szempontból az adott napon aláírásra képtelen állapotban volt. Ezen fogyatékosság vizsgálata orvosszakértői kérdés. Kifejtette, önmagában az a tény, hogy az örökhagyó gyengének látszott, illetve szívószállal itatták meg nem helyettesíti az arról való meggyőződést, hogy az örökhagyó képes-e vagy sem a végrendelkezés időpontjában nevének aláírására. A nehezen olvasható aláírás produkálásával a névaláírásra képtelen állapot még nem valósul meg. Mivel kétséget kizáróan az örökhagyó aláírásra képtelen állapotáról nem győződtek meg, így a közjegyzői aláírás nem pótolhatta az örökhagyó névaláírását. Mindezek után a hagyatéki ügyben eljáró közjegyző teljes hatályú végzésében a néhai hagyatékát törvényes öröklés rendje szerint a gyermekének adta át. Az örökössel szemben a felperesek hagyatéki hitelezői igényt nem terjesztettek elő. A törvényes örökös időközben a hagyatékot értékesítette, a temetési költségeket felpereseknek kifizette, majd visszatért az Amerikai Egyesült Államokba.
 
A jelen perben a felperesek – akik az érvénytelenségi per alperesei voltak - keresetükben tehát azt kérték, hogy a bíróság a Ptk. 339. § (1) bekezdése alkalmazásával – azaz a jogellenes károkozás alapján - kötelezze az alperest, vagyis a közjegyzőt meghatározott kártérítési összeg, annak törvényes kamatai és perköltségeik megfizetésére. A felperesek állították: az alperes felelőssége azért áll fenn, mert nem vizsgálta a néhai fizikai állapotát annak ellenére, hogy a helyszínen lévő kezelőorvos szerint képes lett volna az aláírásra. Hangsúlyozták a körzeti orvos vallomásából kitűnően örökhagyó kijelentette, a végrendeletet megpróbálja aláírni, így az alperesnek íráspróbát kellett volna vennie. Ha ez megtörténik a néhai hagyatékát ők örökölték volna. Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását és a felperesek perköltségbeli marasztalását kérte. Előadta álláspontja szerint kártérítési felelőssége akkor lehetne megalapozott, ha a végrendelet kelte idején a néhai bizonyítottan aláírásra képes állapotban lett volna. Ezt a körülményt azonban a korábban eljárt első és másodfokú bíróság nem vizsgálta. Jelezte ugyanakkor azt is, hogy a Ktv. nem írja elő, hogy miként kell meggyőződni a végrendelkezni szándékozó aláírási képességéről.
 
Abból, hogy a néhai az ügyvéd által készített tartási szerződést sem tudta aláírni és láthatóan gyenge fizikai állapotban volt, az általános élettapasztalatra támaszkodva okkal következtetett az örökhagyó aláírásra képtelen állapotára. A körülmények által adott helyzetben az egyetlen lehetséges megoldást választva biztosította, hogy a néhai akaratát kifejezhesse. Vitatva az összegszerűséget előadta, a felperesek káruk azon részét követelhetnék, melyet az örökössel szemben nem tudtak érvényesíteni. Ennek kapcsán megemlítette, hogy a felpereseknek a jogerős döntés felülvizsgálatát kellett volna kérniük. Egyszerűbb volt azonban a Magyarországról időközben külföldre távozott törvényes örökös perlése helyett a vele szembeni kárigény előterjesztése. A Fővárosi Bíróság ítéletében a felperesek keresetét elutasította.A felperesek fellebbezése folytán a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozathozatalára utasította. A másodfokú bíróság végzése szerint az elsőfokú bíróság megsértette az eljárási szabályokat, mert - az alperes közjegyző érdekében eljáró - biztosító jogi képviselőjének eljárását elfogadva az alperesi beavatkozót a folytatólagos tárgyalásokra nem idézte meg és az ítéletet számára nem kézbesítette.A megismételte eljárásban felperesek keresetüket változatlanul fenntartották. A felperesek a korábban előadottakat kiegészítve hangsúlyozták a háziorvos azon kérdésére tud-e írni, az örökhagyó kijelentette, hogy megpróbálja aláírni a papírt. Ezért alperesnek íráspróbát kellett volna vennie. Az alperese ellenkérelmében változatlanul a kereset elutasítását kérte.A Fővárosi Bíróság ismételten megállapította, hogy a felperesek keresete nem volt megalapozott.
 
A felperesek kereseti kérelme folytán a bíróságnak azt kellett elbírálnia, hogy alperes kártérítési felelősséggel tartozik-e azért, mert a néhai hagyatékát nem tudták megörökölni. E körben a bíróság elsőként azt tekintette át, hogy a korábbi – a végrendelet érvényessége kapcsán eljárt – bíróságok ítéletében lévő megállapításokkal a jogalap eldöntöttnek tekinthető-e, az alperes mulasztását rögzítő ténymegállapítások res iudicatát képeznek-e. Ezt a kérdést a bíróság nemlegesen bírálta el, hiszen a korábban eljárt bíróságok nem ugyanazon felek jogvitájában jártak el és a végrendelet érvénytelenségének megállapításakor értelemszerűen nem kerülhetett sor a más jogalapnak minősülő alperesi kártérítési felelősség feltételeinek teljeskörű feltárására sem. Mindezekre tekintettel a bíróságnak a kereseti követelés kapcsán abban kellett állást foglalnia, hogy alperes köteles-e megtéríteni azt a kárt, amely a hagyaték elvesztése miatt érte a felpereseket. A Ptk. 339. § (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben elvárható. A Ptk. 349. § (1) bekezdése előírja, hogy az államigazgatási jogkörben okozott kárért a felelősséget csak akkor lehet megállapítani, ha a kár rendes jogorvoslattal nem volt elbírálható, illetőleg a károsult a kár elhárítására alkalmas rendes jogorvoslati lehetőségeket igénybe vette. A Ptk. 349. § (3) bekezdése szerint - ha jogszabály másként nem rendelkezik - ezeket a szabályokat kell alkalmazni bírósági, ügyészségi jogkörben okozott kárért való felelősségért is. A 4/2004. számú Polgári jogegységi határozatból kitűnően a közjegyzők kártérítési felelősségére a Ptk. 349. § (1) bekezdés szabályai irányadók.
 
A kártérítési felelősségnek négy alapvető feltétele van: a jogellenesség, a felróhatóság, a kár, az okozati összefüggés a kár és a felróható tevékenység (mulasztás) között. Így tehát ahhoz, hogy alperes kártérítési felelőssége megállapítható legyen, mindenekelőtt jogellenes magatartás illetve mulasztás tanúsításának kell fennállnia. A perbeli közjegyzői okirat elkészítése során alperes a Ktv. 117. § (3) bekezdésében lévő előírást követte, mely szerint ha a fél az okirat aláírására nem képes az aláírást a közjegyző aláírása pótolja.
 
Arról a Ktv. szabályai sem a 117. § (3) bekezdéséhez kapcsolódóan, sem más helyütt nem tettek említést, hogy az aláírásra képtelenséget mely feltételek fennállásakor lehet adottnak tekinteni. E körben a Ktv. 120-128. §-hoz fűzött indokolás is csupán annyit említett meg, hogy az ügyleti képesség megállapítása a lehetőség határain belül történik, a beható vizsgálat nem követelmény. Az előzőekre figyelemmel így a bíróság konkrét jogi előírás félretételében megnyilvánuló jogellenességet alperes terhére nem látott megállapíthatónak.
 
Vizsgálta azonban a bíróság azt is, hogy az alperes az adott helyzetben és körülmények között úgy járt-e el, ahogyan általában elvárható volt. Alperes az ágyban fekvő és súlyos megbetegedésben szenvedő, kizárólag egy kézzel rendelkező néhait öröklési szerződésének közokiratba foglalása érdekében kereste fel. A feltárt adatokból azt kétséget kizáróan meg lehetett állapítani, hogy a szerződéskötési képesség igazolása érdekében történő orvosi vizsgálat az örökhagyót kimerítette. Egymásnak ellentmondóak és kétséget ébresztők voltak azonban a néhai aláírási képességének vizsgálatára, valamint az aláírást megkísérlő nyilatkozatának az elhangzására vonatkozó peradatok. A háziorvos felkérésére ugyanis kizárólag azért került sor, hogy a néhai szerződéskötési képességét tanúsítsa. Ezt mindenben megerősíti a helyszínen kiállított orvosi igazolás is, amelyben az íráskészségre vonatkozó orvosi megállapítások nem lelhetők fel. Alperes az orvosi vizsgálat befejezése után kezdte meg az öröklési szerződés tartalmának, a néhai elvárásainak megismerésére irányuló tevékenységét. A szerződés tartalmának tisztázásához azonban alperes - kétségbe nem vont és más adatokkal sem ellentétes - nyilatkozata szerint azért nem tudott eljutni, mert a néhai akaratát legyengült egészségi állapota következtében nem lehetett feltárni. Így tehát kétséges, hogy az örökhagyó aláírási képességének kérdése, a tanú vallomása szerinti tartalommal az orvosi vizsgálat alatt ténylegesen felmerült-e.
 
Az aláírásra alkalmasságot fizikai erőnlét és szellemi képesség befolyásolja. Az orvosi igazolással alátámasztottan a néhai birtokában volt azoknak a szellemi képességeknek, melyek az aláíráshoz szükségesek. Egészségi állapota, valamint az orvosi vizsgálat miatt előállott elgyengülése következtében hiányzott azonban az a fizikai erőnléte, amely az aláírás kivitelezéséhez elengedhetetlen. A néhai elesett állapotából, el-el bóbiskolásából és a feltett kérdésekre lassan adott válaszaiból bíróság jogi megítélése szerint az alperes a lehetőség határain belül meg tudott győződni arról, hogy a néhai aláírásra nem képes. Ezt a következtetését alátámasztja az is, hogy a néhait személyes tapasztalat során szerzett alperesi tudomás szerint szívószállal kellett megitatni. Mindezeket a körülményeket mérlegre téve a bíróság úgy ítélte meg, hogy alperes az adott helyzetben tőle elvárható gondosságot tanúsítva járt el, amikor a néhai akaratának kifejezésére a konkrét körülmények között egyedül alkalmas okiratot megszerkesztette. Miután az előzőek alapján alperes terhére jogellenesség nem volt megállapítható és nincsenek megnyugtató adatok arra sem, hogy az alperes ne úgy járt volna el, ahogyan az adott helyzetben elvárható a bíróság a felperesek keresetét elutasította.
 
FIT-H-PJ-2008-533.
 
Az előbbi ügy a felperesek fellebbezése folytán eljutott a Fővárosi Ítélőtáblára is. A Fővárosi Ítélőtábla pedig a Fővárosi Bíróság korábbi ítéletét helybenhagyta. Az Ítélőtábla ítéletének indokolása szerint az 1991. évi XLI. tv. 117. § (3) bekezdése, 120. § (1) bekezdése és a törvény indokolása szerint az ügyleti képesség megállapítása a lehetőség határain belül történik, a beható vizsgálat nem követelmény.
A törvény tehát nem engedi meg, és nem is teszi a közjegyző kötelezettségévé, hogy bizonyítást folytasson le, vagyis netán íráspróbát végeztessen.
 
A végrendelet érvénytelenségének megállapítása iránt indított perben tanúként meghallgatott kezelőorvos a jelen perben már azt nyilatkozta, hogy nem tudja: az örökhagyó a vizsgálata alatt és az okirat készítésekor aláírásra képes állapotban volt-e. Arra sem emlékezett, hogy vizsgálata eredményét közölte volna akár a felperesekkel, akár az alperessel. A másik perben is úgy nyilatkozott, hogy nála a segítséggel írás azt jelentette, hogy amennyiben az örökhagyót felültették, megtámasztották volna, mappát raktak volna elé, és a karját megfogva a kezét irányították volna, akkor álláspontja szerint képes lett volna az aláírásra. Ez az irányított kezű aláírás azonban nem minősül saját kezű aláírásnak. Jelen perben ráadásul kifejezetten úgy nyilatkozott, hogy a néhai íráskészségéről nem esett szó, arra sem emlékezett, hogy szóba került-e az írási képesség orvosi vizsgálata. A másik perben az alperes is kifejezetten úgy nyilatkozott, hogy az örökhagyó balkeze hiányzott, a másik kezével pedig nem tudott írni, mert egészségi állapota folytán nagyon gyenge volt. Kiemelte, hogy jogi álláspontja szerint kártérítési felelőssége akkor állhatna fenn, ha bizonyított lenne, hogy az örökhagyó a végrendelet készítésekor aláírásra képes állapotban volt, és közjegyzőként nem úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható volt.
 
A felperesek azonban nem bizonyították, hogy az örökhagyó aláírásra képes állapotban volt a végrendelet elkészítésekor. De a másik feltétel is hiányzik, mert a szakmai jogszabályoknak megfelelően járt el. Az Ítélőtábla szerint a tehát fellebbezés nem alapos. Az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság érdemi döntésével és annak jogi indokolásával is maradéktalanul egyetértett, ezért az elsőfokú ítélet helyes indokait nem ismételte meg, azokra határozatában csak visszautalt.
 
A felperesek fellebbezésében előadottak miatt a másodfokú bíróság kizárólag azt emelte ki, hogy az elsőfokú bíróságnak a végrendelet érvénytelenségének megállapítása iránti perben hozott jogerős ítélet anyagi jogerejével kapcsolatban kifejtett érvelése maradéktalanul megfelelt az eljárási szabályoknak, ezen kívül pedig az alperes kártérítési felelősségére vonatkozó anyagi jogszabályok ugyancsak helyes alkalmazásával és a perben lefolytatott bizonyítás eredményének logikai hibáktól mentes értékelésével állapította meg, hogy magatartásának jogellenessége és felróhatósága hiányában az alperest kártérítési felelősség nem terheli. Mindezek alapján a másodfokú bíróság helybenhagyta az elsőfokú bíróság ítéletét.
 
A fenti ítéletek ismételten fontos tanulságokat tartalmaznak. Ezek után már csak annyit kérdezhetnénk: Akkor most kinek van igaza? Pontosabban melyik bíróságnak van igaza, és egyáltalán melyik perben? Véleményem szerint azonban egy dolog biztos: Az ügyben érintett kollega helyesen járt el. Gondoljunk csak bele, egy közjegyzőt azért hívnak helyszíni munkára, mert a súlyosan beteg és járásképtelen ügyfél nem tudja aláírni az ügyvéd által ellenjegyzett öröklési szerződést. A helyszínre érkező kollega azt tapasztalja, hogy az ágyban fekvő, félkarú, felülni és önállóan még inni is képtelen ügyfél néhány kérdés után elfárad, fizikai erőnléte gyakorlatilag nincs. A fenti helyzetet csak az tudja kellőképpen értékelni, aki maga is járt már helyszínen végrendeletet készíteni. Meggyőződésem – bár nyilvánvalóan nem vettem részt a bizonyítás folyamatában és persze elfogult is vagyok -, hogy a per tárgyát képező végrendelet elkészítésének időpontjában a közjegyző a Közjegyzői Törvénynek megfelelő eljárást folytatott, kártérítése felelőssége így nem állapítható meg.
 
Persze a másik oldalról a kártérítési per felperesei (akik egyúttal az érvénytelenségi per alperesei) ilyenkor joggal kérdezhetnék: Hol itt az igazság? Ők éveken keresztül gondozták és ápolták az örökhagyót, a perbeli tanúk mindegyike pedig egybehangzóan állította, hogy mi volt az elhunyt végrendeleti akarata. Mindezeken felül az egyik bíróság azt állapítja meg, hogy érvénytelen a végrendelet, míg a másik azt, hogy a közjegyző szabályosan járt el a végrendelet készítésénél. A felpereseknek a hosszas ápolás, gondozás jutalmául pedig – az esetleges hagyatéki hitelezői igényen túlmenően - nem marad más, mint az ügyek tanulsága.
 
Az ügy kapcsán még egy dolgot fontos kiemelni a Ktv. vonatkozó szakaszának gyakorlati alkalmazása során. A közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény 117. § (3) bekezdése szerint a fél és más érdekelt a közjegyzői okiratot a végén aláírja, vagy kézjegyével látja el. Ha erre nem képes, az aláírást a közjegyző aláírása pótolja. Vagyis amennyiben a közjegyzői okirat elkészítése során nevének aláírására képtelen állapotban lévő ügyfél érintett, úgy az esetben a közjegyző soha nem a fél aláírásával látja el az okiratot, hanem éppen az aláírásra képtelen személynek az aláírását pótolja az okiratnak a közjegyző általi aláírása, tehát maga az a tény, hogy az okiratot a közjegyző - ebben a minőségében és nem a fél helyett - aláírta. Szó sincs tehát arról, hogy a közjegyző ténylegesen pótolja a fél aláírását (odaírja a fél nevét), a jogszabály ehelyütt arra utal, hogy az okiratnak a közjegyző közjegyzői minőségében történt aláírása, mint jogi aktus pótolja a fél aláírását.
 
 
 
Dr. Mikó Ádám közjegyzőhelyettes
 
© 2013 Dr. Mikó Ádám Közjegyző
Minden jog fenntartva!
Dr. Mikó Ádám Közjegyzői Iroda
Budapest XVI. kerület 2. sz. közjegyzői székhely
1163 Budapest, Veres Péter út 99.
Tel./Fax: +36 1 405 2013, +36 1 403 8727
E-mail: info@miko.hu
 
Oldaltérkép
Nyitvatartási idő:
Hétfő - Csütörtök: 8.00-16.30
Péntek: 8.00-14.00
 
További információk >> Konemara Consulting Kft.