A Fővárosi Ítélőtábla a jelen ügyben is közjegyzői jogkörben okozott kár megtérítése iránti perben járt el.Az ügy tényállása szerint felperes keresetében meghatározott összeg, annak kamatai és perköltség megfizetésére kérte kötelezni az alperes közjegyzőt a Ptk. 349. §-ának (1) bekezdése – azaz államigazgatási jogkörben történt károkozás - alapján. A felperes előadta, hogy az alperes – azaz a közjegyző – egy kölcsönadó és egy adós között adott ügyszámon szerződést készített, amely szerint kölcsönadó kölcsön adott az adósnak meghatározott pénzösszeget. A kölcsön visszafizetésének biztosítására a felek az adós és felesége közös tulajdonát képező ingatlanra jelzálogjogot alapítottak.  A közjegyzői eljárásban az adóst felesége képviselte egy ügyvéd által ellenjegyzett meghatalmazással. Az alperes eljárása során figyelmen kívül hagyta a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény 132. §-ának (1) bekezdésébe foglalt alaki követelményt, amely szerint a meghatalmazást közjegyzői okiratba kellett volna foglalni, vagy olyan magánokiratba, amelyen a fél aláírását közjegyző, vagy a magyar külképviseleti szerv hitelesítette. A kölcsönadó a közjegyzői okiratba foglalt követelését a felperesre engedményezte, ezért a Ptk. 329. §-ának (1) bekezdése alapján a kárigény alperessel szembeni érvényesítésére jogosult. A zálogkötelezettek az illetékes bíróság előtt a zálogszerződést megtámadták. A bíróság ítéletével a közjegyzői okiratba foglalt zálogjoggal biztosított kölcsönszerződés zálogjog létesítése tárgyában kötött megállapodását érvénytelennek minősítette, és felperes javára bejegyzett zálogjogot az ingatlan-nyilvántartásból töröltette.

 

A jelen per felperese az ítélet ellen nem fellebbezett, mert ügyvédi tájékoztatás szerint az ítélet a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelt, a fellebbezés nem lett volna eredményes. Az adóssal szembeni a kölcsönkövetelést azért nem érvényesítette, mert a büntetőeljárás anyagából kiderült, hogy az adós több személynek tartozott nagy összegekkel, olyan vagyona, amely a követelésre fedezetet nyújtott volna nem volt, így a perlés teljesen eredménytelen lett volna. Álláspontja szerint a jelen per alperese, azaz a közjegyző a kár összegét nem jogosult vitatni, mert az adós a közjegyzői okiratban az összeg átvételét elismerte. Az alperes a kereset elutasítását kérte. Elsődlegesen arra hivatkozott, hogy a felperesnek nincs kereshetőségi joga, mert a kárigény engedményezése nem történt meg. Másodlagosan arra hivatkozott, hogy a felperes nem merítette ki a jogorvoslati lehetőségét, mert a szerződés érvénytelenségének megállapítására irányuló bírósági ítélet ellen fellebbezéssel nem élt. Álláspontja szerint a korábbi bírósági ítélet jelen perben anyagi jogerővel nem bír, az ítélet jogszabálysértő, mert a részleges érvénytelenség szabályai szerint csak a meghatalmazó esetében lett volna helye a zálogszerződés érvénytelensége megállapításának. Hivatkozott arra is, hogy a közjegyzői okiratba foglalt szerződés érvénytelenségének megállapítása nem érinti az egyszerű magánokiratba foglalt szerződés érvényességét, amely a közjegyzői okiratba foglalt megállapodással azonos tartalommal jött létre. Álláspontja szerint a felperes nem tett eleget a kárenyhítési kötelezettségének sem, mert a kölcsönszerződés teljesítési határideje lejárt, de a szerződő felekkel szemben semmilyen intézkedést a felperes nem tett, holott a perindításig a kölcsön megtérülhetett volna. Vitatta egyben a kár összegét is.

 

Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Az elsőfokú bíróság a perlési jogosultság hiányára vonatkozóan osztotta az alperes álláspontját. Azt elismerte, hogy a felperes helyesen hivatkozott a Ptk. 328. §-ának (1) bekezdésére és a Ptk. 329. §-ának (1) bekezdésére, miszerint az engedményezéssel az engedményes a régi jogosult helyébe lép és átszállnak rá a követelést biztosító zálogjogból és kezességből származó jogok. Az engedményezés a szerződés alanyát érintő módosítás, amelyből ki kell tűnni, hogy kivel szemben fennálló, milyen követelésre vonatkozik és milyen terjedelemben. Az engedményezés e jogi természetéből következik, hogy az engedményes csak azzal rendelkezhet, amellyel az engedményező is rendelkezett. Egy másik közjegyző által készített engedményezés viszont kizárólag a kölcsönadóssal és a jelzálog-kötelezettel szemben fennálló követelés engedményezésére vonatkozik. Az engedményezés időpontjában ugyanis még szó sem volt arról, hogy az adós nem tud, vagy nem akar teljesíteni, a jogügylet kizárólag az élettársak belső jogügylete volt. Az engedményezőnek a későbbi alperes közjegyzővel szemben az engedményezéskor követelése még nem volt, így azt nem is engedményezhette. Ennek folytán az alperessel szembeni kártérítési igény érvényesítésére a felperes nem jogosult.

 

Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a perlési jogosultság fennállása esetén sem lehetne alapos a felperes keresete, mert a Ptk. 349. §-ának (1) bekezdésében meghatározott feltételek közül nem merítette ki a rendes jogorvoslat lehetőségét. A zálogkötelezettek által indított perben ugyanis a jelen per felperese az elsőfokú ítélet ellen nem fellebbezett, nem kérte a másodfokú bíróság döntését arra vonatkozóan, hogy a zálogszerződés valóban érvénytelen-e, holott jelen per alperese abban a perben a perbehívást nem fogadta el, ebből következően a kárfelelősségét vitatta.

 

Az elsőfokú bíróság utalt arra is, hogy nem fogadta el az alperes azon álláspontját, hogy a közjegyző az okiratok készítése során ne közhatalmi jogosítványt gyakorolna, ezt ugyanis már a Legfelsőbb Bíróság 20.988/1998. számú eseti döntésében is megállapította, majd a 3/2004. PJE jogegységi határozatban is rögzítette.

Egyetértett viszont az elsőfokú bíróság az alperessel abban, hogy a közjegyzői okiratba foglalt kölcsönszerződés érvényes volt, a kölcsönszerződés alapján a felperes megkísérelhette volna kölcsön behajtását annak ellenére, hogy az alperes személyének megválasztása a felperest illeti meg. Az igény érvényesítésének hiánya felvetette volna annak vizsgálatát, hogy a közjegyzői tévedésből a felperest érte-e kár, eleget tett-e kárenyhítési kötelezettségének, és a Ptk. 349. §-ának (1) bekezdésében meghatározott egyéb feltételek fennállását is vizsgálni kellett volna.

 

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes fellebbezett, az alperes csatlakozó fellebbezéssel élt. A felperes fellebbezésében az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és az alperes felperesi kereset szerinti marasztalását kérte és másodfokú perköltséget igényelt. Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás kiegészítését kérte azzal, hogy az alperes által megszerkesztett okirat érvénytelenségének oka, hogy az alperes megsértette a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény 132. §-ának (1) bekezdését. Álláspontja szerint, ha az elsőfokú bíróság ezt a körülményt értékeli, akkor más jogi következtetésre jutott volna, mert a törvény megsértésének megállapításból következik, hogy az alperes kárfelelőssége fennáll. Megalapozatlannak minősítette az elsőfokú bíróságnak a perlési képesség hiányára vonatkozó álláspontját, mert az engedményezés tárgya nem a jogviszony, hanem a követelés. A felperes új jogosultként belépett az eredeti jogviszonyba, ettől kezdve a követelést csak ő érvényesíthette. Annak nincs jogi jelentősége, hogy az engedményezés létrejöttének időpontjában a kártérítési igény érvényesítése nem volt előre látható. Követelése jogalapját nem változtatta meg, de lehetségesnek találta, hogy a másodfokú bíróság döntését más jogalapon hozza meg. A Ptk. 349. §-ának (1) bekezdésére alapított döntés esetén vitatta a jogorvoslat igénybevételének hiányát, mert nem lett volna olyan fellebbezési tartalom, amely eredményes lehetett volna. Kiemelte, hogy az adós elleni eljárásra azért nem került sor, mert az eljárás végrehajtható vagyon hiányában nem vezetett volna eredményre, gazdaságtalan és ésszerűtlen lett volna.

 

Az alperes fellebbezési ellenkérelmében a per főtárgya vonatkozásában az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. A tényállás kiegészítését szükségtelennek minősítette. Egyetértett az elsőfokú bíróság perlési képesség hiányára vonatkozó álláspontjával, mert az engedményezéssel a kártérítési jogviszonyban alanyváltozás nem következett be. A jogalap körében előadottak álláspontja szerint túlhaladottá váltak a 3/2004. PJE határozatra figyelemmel. Ha a Fővárosi Ítélőtábla a felperes kereshetőségi jogát megállapítaná, utalt arra, hogy az elsőfokú bíróság az alperesi védekezést nem merítette ki, nem vizsgálta a korábbi magánokirat jelentőségét, a közokiratba foglalt zálogszerződés részleges érvénytelenségét, a rendes jogorvoslat kimerítésének hiányát, a kár összegének bizonyítatlanságát, az okozati összefüggés hiányát és a kárenyhítési és kárelhárítási kötelezettséget sem.

A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét teljes terjedelemben vizsgálta felül, mert annak fellebbezés hiányában jogerőre emelkedett rendelkezése nem volt. A felperes fellebbezése nagyobb részben alapos, a csatlakozó fellebbezés alaptalan. Az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, annak kiegészítése nem szükséges, a Fővárosi Ítélőtábla azonban az elsőfokú bíróság döntésével és túlnyomórészt jogi indokaival sem értett egyet.Az alperes által a fellebbezési ellenkérelemben fenntartott védekezést vizsgálva a Fővárosi Ítélőtábla kiemelte, hogy a másodfokú bíróság a fellebbezési, csatlakozó fellebbezési kérelem és fellebbezési ellenkérelem korlátai között változtathatja meg az elsőfokú bíróság ítéletét, de e korlátok között a perben érvényesített jog, illetve azzal szemben felhozott védekezés alapjául szolgáló olyan kérdésekben is határozhat, amelyben az elsőfokú bíróság nem tárgyalt és nem határozott.

 

A felperes kereseti kérelmének érdemi elbírálását tehát nem akadályozza az a körülmény, hogy az elsőfokú bíróság az alperesi védekezés nem minden elemét vizsgálta. A perbeli legitimáció kapcsán az elsőfokú bíróság az alperes álláspontját fogadta el, amellyel a Fővárosi Ítélőtábla nem értett egyet. A Ptk. 328. §-ának (1) bekezdése szerint ugyanis az engedményezés a követelés szerződéssel történő átruházása. Az engedményes a követelését ruházza át és nem a követelés érvényesítésének jogcímét. Az átruházást követően a követeléssel az engedményes rendelkezik, így ő dönt abban a kérdésben is, hogy az őt egyszeresen megillető követelést az engedményező szerződő partnerével vagy szerződésen kívüli kárigényként harmadik személlyel szemben érvényesíti-e. A perbeli esetben az engedményezésre korábban került sor, a kölcsön követelés pedig később vált lejárttá. Az engedményezés tehát a kölcsön visszafizetési határidejének lejárta előtt történt, a felperes a Ptk. 329. §-ának (1) bekezdése alapján előbb lépett az eredeti jogosult helyébe lépett, mint ahogy az általa állított kár bekövetkezett. Mindez azt jelenti, hogy amennyiben a zálogszerződés érvénytelenségéből eredően kár következett be, az a felperesnél jelentkezik. Szerződésen kívüli kártérítési jogviszony tehát a felperes és az alperes között jött létre, ezért a felperes perbeli legitimációval rendelkezik. Ha pedig a felperesnek van jogos igénye, azt a Ptk. 349. §-ának (1) bekezdése alapján jogosult érvényesíteni, mert a fellebbezési eljárásban azt már az alperes sem vitatta, hogy a felperesi kárigényt a Ptk. 349. §-ának (1) bekezdése alapján kell elbírálni figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság 3/2004. PJE határozatára.

 

 

A fellebbezés elmulasztását a Ptk. 340. §-ának (1) bekezdése körében is vizsgálni kellett. Az a körülmény azonban, hogy a felperes a kárelhárítási kötelezettségének nem tett eleget a károkozó érdekében álló tény, amelyet az alperesnek kellene bizonyítani. A fellebbezés elmulasztását azonban nem lehet úgy értékelni, hogy a felperes a kárelhárítási kötelezettségének nem tett eleget. Egyrészt tényszerűen megállapítható, hogy a korábbi bírósági perben a jelen per felperesének védekezése arra irányult, hogy a közjegyzői okiratba foglalt zálogszerződés nem lehet teljesen érvénytelen, legfeljebb a szerződés részleges érvénytelensége állapítható meg. Ezt a védekezést azonban a bíróság nem fogadta el.

 

A PK 36. számú állásfoglalás szerint pedig a károkozótól több várható el, mint a károsulttól, aki bízhat abban, hogy mindenki tartózkodik a károkozástól. Éppen ezért az alperes, akinek tudomása volt egyrészt abból, hogy az általa készített szerződés érvénytelensége folytán per folyik, valamint arról is, hogy a felperes - a kereset eredményessége esetén - vele szemben fog követeléssel fellépni, eredménnyel a felperes részéről elmulasztott kárenyhítésre alappal nem hivatkozhat. A kár egy részét ugyanis ő maga éppúgy elháríthatta volna. Ítéletében megjegyezte a Fővárosi Ítélőtábla, hogy az alperes nem jelölte meg: a kár mennyiben lett volna részleges érvénytelenség esetén elhárítható. Ebben az esetben ugyanis beköltözhető ingatlan árverésére nem kerülhetett volna sor. A Fővárosi Ítélőtábla nem fogadta el azt az alperesi álláspontot sem, hogy az érvénytelenségi ügyben eljárt bíróság jogerős ítélete a bíróságot ne kötné. Az alperes jogellenes magatartását, a Kvt. 132. §-ának (1) bekezdésében írt követelmény megsértését ugyanis a jogerős ítélet állapította meg, amelynek következtében a felperes jelzálogjogát az ingatlan-nyilvántartásból törölték. A jogerős ítélet e rendelkezését a jelen perben eljáró bíróság nem bírálhatja felül, ahhoz kötve van.A Fővárosi Ítélőtábla vizsgálta azt is, hogy van e jogi jelentősége annak a körülménynek, hogy a felperes az egyenes adóstól a tartozás behajtását meg sem kísérelte. A felperesnek azonban nem volt olyan jogi kötelezettsége, hogy a követelést először az egyenes adóstól kísérelje meg behajtani, és csak azt követően forduljon a zálogkötelezettek ellen. A Ptk. akkor hatályos rendelkezése szerint a felperes jogosult lett volna a követelését a zálogtárgyból kielégíteni, a zálogkötelezett nem élhetett volna a sortartás kifogásával. A felperest tehát jogszabály jogosította fel arra, hogy a kötelezettek közül válasszon, a követelés behajtását bármelyik kötelezettől kérhette, így e lehetőség kihasználása nem lehet jogellenes magatartás, nem jelentheti a kárelhárítási, illetve kárenyhítési kötelezettség teljesítésének hiányát. A felperes döntését a büntető ítélet ismeretében még ésszerűtlennek sem lehet tekinteni, mert az adós teljesen vagyontalan volt, és számos nagy összegű tartozása miatt a követelés behajtása eleve eredménytelennek látszott. Az alperes eredményesen nem hivatkozhat arra sem, hogy a felperes igényét a magánokirat alapján érvényesíthette volna. A felek között ugyanis csak egy jogügylet volt, amelyet még az alperes sem tett vitássá. Erről az egy jogügyletről valóban két okirat készült, de az okirat érvénytelensége fogalmilag kizárt, csak a jogügylet lehet érvénytelen. A létrejött jogügyletről pedig jogerős bírósági ítélet állapította meg, hogy a zálogjog alapítására vonatkozóan érvénytelen, semmis. Ezért az érvénytelen jogügyletről kiállított okiratok számának nincs jelentősége. Az alperes a felperes jogtalan haszonszerzési célzatára saját érdekében nem hivatkozhat, és azt sem teheti vitássá, hogy a kár összege nem bizonyított. A jogügylet semmissége folytán ugyanis az okirat a Ktv. 131. §-ának (2) bekezdése szerint nem veszti el közokirati jellegét, és a kölcsön összegét a közokirat tartalmazza. Az alperes eredményesen azért sem hivatkozhat a kölcsön eltérő összegére, mert a Ktv. 113. §-a alapján felel azért, hogy a közjegyzői okirat a valóságnak megfelelően tartalmazza a közjegyző jelenlétében történt tényeket.  A Ktv. 3. §-ának (1) bekezdése szerint pedig az alperes köteles lett volna a közreműködést megtagadni, ha olyan jogügylethez kérték a közreműködését, amely jogszabálya ütközik, célja tiltott vagy tisztességtelen. Az alperest tehát a bizonyítás egyrészt közokirattal szemben, másrészt olyan közokirattal szemben terhelte, amit maga készített és amelynek tartalmát illetően törvényben előírt kötelezettségek terhelték. A közokirat valódisága melletti törvényi vélelem az alperes esetén kiegészült az okirat tartalmi valódiságáért fennálló felelősségével, amely utóbbi alól magát meg sem kísérelte kimenteni. A Fővárosi Ítélőtábla szerint a fent kifejtettek alapján az alperes jogellenes magatartása, az ezzel okozati összefüggésben álló kár - a követelés a zálogtárgyból nem volt kielégíthető - bizonyított. A fentiekre figyelemmel a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta.

 

Ezt a konzekvens álláspontot támasztják alá azok a megállapítások is, amelyeket a Legfelsőbb Bíróság, az ítélőtáblák és a megyei bíróságok civilisztikai kollégiumvezetői részvételével 2004. március 22-23-án, Balatonöszödön megtartott konzultatív tanácskozáson készített emlékeztető tartalmaz, a közigazgatási jogkörben okozott kárért való felelősség egyes kérdései vonatkozásában. A tanácskozás részvevői a Fővárosi Ítélőtábla Polgári Kollégiumának vezetője által készített vitaanyag alapján megtárgyalták azt a kérdést, hogy mi a szerződéses és a szerződésen kívüli igényérvényesítés viszonya olyan esetekben, amikor a szerződéses jogosult kárát egyrészt a kötelezett szerződésszegése okozta, másrészt azonban a kár bekövetkeztében ettől függetlenül - deliktuális jogviszonyban - valamely hatóság (pl. földhivatal, rendőrhatóság) is közrehatott. A kialakult álláspont szerint ilyenkor - mivel a kárt objektív hatásában többek magatartása okozta - a felelősségi rendszerek különbözősége ellenére közös károkozásról van szó. A közös károkozók egyetemleges felelősségéből következik, hogy a jogosult választhat, hogy mindkét károkozóval szemben vagy csak egyikükkel szemben lép fel. Megteheti tehát azt is, hogy a szerződő partnerével szemben meg sem kísérli az igényérvényesítést, hanem kizárólag a hatóságtól igényli teljes kára megtérítését. A szerződésen kívüli kárigény érvényesítésének ugyanis nem előfeltétele a szerződésszegésre alapított kárigény érvényesítése.

Az idézett emlékeztető szerint ugyanakkor: Bármiféle kárigény érvényesítésének azonban természetesen előfeltétele a kár bekövetkezte. Amíg a jogosultnak a szerződéses partnerével szemben sincs érvényesíthető kárigénye, nem állhat fenn ilyen igénye szerződésen kívül sem. A közös károkozás megállapíthatóságának és így az egyetemleges felelősségnek előfeltétele, hogy a jogosult az érdeksérelme orvoslása érdekében valóban kártérítési igényt érvényesíthessen. Szerződéses jogviszony esetében a jogosult a szolgáltatás teljesítését követelheti és kárigénye csak a teljesítés meghiúsulásával keletkezik. Mindaddig, amíg a jogosult a szerződéses kötelezettel szemben nem kártérítési, hanem más jellegű kötelmi igényeket érvényesíthet (pl. a szolgáltatás teljesítését követelheti, kellékszavatossági vagy jogszavatossági igényt érvényesíthet, vagy a szerződés érvénytelensége, illetve a szerződéstől való elállás körében a már teljesített szolgáltatását követelheti vissza) addig bekövetkezett és így esedékes kár hiányában idő előtti a szerződésen kívüli kártérítési igénye. Az ilyen tényállású ügyeken a Ptk. 349. §-ára alapított kereset időelőttisége „mechanikus” megállapításának azonban nem lehet helye, hanem a konkrét tényállás alapján mindig körültekintően vizsgálni kell, hogy a felperes által érvényesített kár bekövetkezte és így esedékessége megállapítható-e. Ez az igényérvényesítés akkor időelőtti, ha a kár bekövetkezte, illetve annak mértéke a dologi vagy kötelmi jogviszony kötelezettjével szembeni igényérvényesítés során kielégítést nem nyert igényektől függ.

Meggyőződésem, hogy a fent idézett megállapításokkal messzemenőkig egyet lehet érteni. Miért fordulhat elő ugyanakkor mégis az, hogy a közjegyző kollégákat a bíróságok sok esetben úgy marasztalják, mintha készfizető kezes lenne? Az eljáró bíróságok gyakran nem vizsgálják, hogy valóban bekövetkezett-e már a kár; mennyi a tényleges, azaz máshonnan meg nem térülő összeg; eleget tett-e a károsult fél a kárenyhítési kötelezettségének, azaz egyáltalán megkísérelte-e a kötelmi jogviszonyban (adott esetben például hagyatéki hitelezőként) az igényérvényesítést. Jól példázza ezt a BH 2009.270 számú bírósági döntés is, mely szerint a közjegyzőnek fennáll a kárfelelőssége, ha az általa készített közokirat nem alkalmas a kívánt joghatás elérésére. Az ítélet szerint a kölcsönszerződés biztosítására jelzálogjogot létesítő megállapodás közokiratba foglalása esetén nem elégséges, ha a közjegyző a feleknek csak a személyazonosító igazolványban szereplő adatait ellenőrzi. A közokirat teljes bizonyító erejéből következően a közjegyző a személyi azonosító valóságáról is köteles – az ezt tartalmazó okirat alapján – meggyőződni. Ha ez nem áll rendelkezésre, a közreműködést meg kell tagadnia. A bíróság szerint a jogalkalmazó alperes mulasztása súlyosan felróható és jogszabálysértő, ezáltal kártérítési felelősséget megalapozó volt abban a tekintetben, hogy az ügyfél szóbeli közlése alapján tüntette fel a hamisnak bizonyult személyi azonosítót az általa készített közokiratban. Ez a magatartás okozati összefüggésben áll a felperest ért kárral, amelynek mértéke azonos az átadott kölcsön összegével. A jogszabálynak megfelelő eljárás esetén az alperes az adott körülmények között nem készíthette volna el a perbeli szerződést és emiatt a kölcsön folyósítására nyilvánvalóan nem került volna sor.

A közjegyzői kárfelelősség bírói kiterjesztését nem tartom üdvözlendő folyamatnak. Az okiratot készítő közjegyző ugyanis nem készfizető kezes. Már csak azért sem, mert kezességvállalás esetén legalábbis a követelés a kezesre száll át, amennyiben a jogosultat kielégíti. Ugyanakkor természetesen bízom a bírói gyakorlat kedvezőbb irányú változásában, és abban, hogy a közjegyzők kollégák túlnyomó többsége továbbra is magas szakmai színvonalú, alakilag és tartalmilag is helytálló okiratokat fog készíteni. Végül, de nem utolsósorban ezúton is szeretném megköszönni dr. Anka Tibornak a jelen írás elkészítése során tett észrevételeit és segítő közreműködését.